Nincs mit mesélni az érzéseimről. Nem kell magyarázat. Nem kell más, csak a puszta tény. Meg akartalak ölni. El akartalak tüntetni a Föld felszínéről, mert egy szánalmas kis szar vagy. Egy féreg, aki nem érdemli meg az életet. Ezért tettem, amit tennem kellett. Ezért mentem oda a lakásodhoz, és ezért hívtalak le beszélgetni. Tudtam, hogy le fogsz jönni, hiszen kis hiúján szerelmet vallottál nekem. Le is jöttél, nem csalódtam, elvégre viszonylag jól ismerem az embereket. Lejöttél a sötétbe. És az életeddel fizettél.
Nem mondtam semmit. Nem köszöntem. Nem mondtam, hogy baj van. Csak előhúztam a kés, és mellbe szúrtalak. Ötször. Miért? Azért, mert gyűlölöm a hozzád hasonló szánalmas pöcsöket. Azért, mert neked meg kell halnod, hogy véletlenül se adhasd tovább ezt az életképtelen gént. Azért, mert meg kell mentenek a jövő generációit TŐLED!
Fröcsögött a vér, és te összeestél. Én pedig nevettem. Nevettem a tudaton, hogy ennyivel is jobbá tehetem ezt a világot, hogy végre egy retardálttal kevesebb marad.
Miután a tested a földre hullott - mert ugye még nem éltem ki magam - felnyitottam a hasad. Gőzölgő beleid a havas talajra estek. És én csak gyönyörködtem a látványban. Hogy lehet valami ennyire gyönyörű és kielégítő? Ahogy a vértócsa egyre nagyobb lett alattad, úgy lettem egyre nyugodtabb. Mire végre leállt a folyamat, úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Végre megtettem, amit tennem kellett, és többé nem kell szenvednem a gyengeséged miatt.
Remélem a pokolra jutsz, te féreg! Annál ugyanis nem érdemelsz jobbat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése