Kezeit végigfuttatta a barlang nyirkos falán. Teljes sötétség vette körül. Félelmeivel nem törődve lépkedett tovább, kezét egy pillanatra sem vette le a falról. Az egyenletlen felszín biztonságot nyújtott neki. Más már úgysem maradt. Egyedül volt, és félt. Félt a sötétségtől, félt az ismeretlentől és félt attól, hogy örökre eltévedt. Hiányzott neki, hogy fogják a kezét, hogy ne egyedül kelljen bejárnia az utat. Túl korán került ide, ezt már megértette ennyi idősen is. Tovább lépkedett, hisz mi mást tehetett volna a sötétben? A kezét a rideg, nedves sziklákon húzva, még akkor is, amikor a kiálló éles peremek megvágták azt.
Nem tudta, hova visz az út, de azt érezte, hogy ennél rosszabb nem lehet. Hogy előbb utóbb találkozik valakivel, bárkivel, és végre nem lesz többé egyedül. Bármit jobbnak gondolt a barlang ijesztő morajlásánál. Azon tűnődött, hogy hogy kerülhetett ide, és hogy van-e célja ennek az útnak. Vajon van-e fény az alagút végén. Ha van fény, vajon várja-e valaki ott, vagy ennyi lenne az egész pusztán? Gyalogolni a sötétben, egyedül, egyik kezét a falon tartva támpontként. A hidegben. A bűzben. A helyen, ahol a kétségbeesett segélykiáltásodra csak a visszhang válaszol. A szívében eluralkodtak a kételyek. Már nem csak a hideg miatt reszketett. Veríték gyöngyözött a homlokán, és érezte, ahogy a vérrel vegyes víz végigcsorog a karján. Az út elején még bátor volt, de ki tudja már, hogy milyen rég óta gyalogolt ezen a rettenetes helyen. Egy dologban volt már csak biztos. Nem akart tovább menni. Mély rettegés lett úrrá rajta, de nem állt meg. Hagyta, hogy a fal vezesse, vakon, mélyebbre a sötétségbe. Csak lépkedett, egyik lábát a másik után helyezte, nem gondolkozott már sem az okokon, sem a célokon. Elvesztette az érdeklődést, nem akart már tudni semmit.
Aztán egyszer csak véget ért a fal.
A lábaiból kiszaladt az erő. Összeesett. Eddig azt gondolta, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de most! Az egyetlen támpont is eltűnt. Mihez kezdjen most? Kétségbeesetten tapogatózott a földön, próbált találni valamit, bármit, ami irányba tudja helyezni, ami segíteni tud neki, de nem volt ott semmi. Négykézláb indult hát tovább, zokogva. Az anyukáját akarta. Az anyukáját és az otthonát. A takaróját, a játékait, mindent, ami régen az övé volt. Régen, mielőtt erre a helyre került. A kezei hirtelen megcsúsztak, és kibillent az egyensúlyából.
Egy szakadék.
Nem látta, érezte. Még jobban remegni kezdett, ahogy a gondolat megfogalmazódott benne. Lehorzsolt, véres, sáros kezével letörölte a könnyeket az arcáról. Már nem félt. Tudta, mit kell tennie. Rájött, hogyan vessen véget a rettegésnek és a magánynak. Meglátta a fényt az alagút végén.
Kihúzta magát, mély levegőt vett, elmosolyodott.
Ugrott.
Béke.
Nyugalom.
Szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése